A Brassói Unitárius Egyházközség megalapítása, küzdelmei és célhoz jutása
„Amikor először léptük át ennek a hajléknak küszöbét, abban a meggyőződésben tettük, hogy: ,,Akik bíznak az Úrban, azoknak erejük megújul; szárnyakkal magasra repülnek, mint a saskeselyű; futnak és nem fáradnak el, járnak és nem lankadnak meg.” Ennek a tudatnak biztató ereje vonul végig a brassói unitárius egyházközség egész történetén, amely ma már félszázadra néz vissza. Ha korábbi időkből a szájhagyomány mellett volnának megbízható történeti adatok egyház-községünkre vonatkozólag, azok is bizonyára e hitről beszélnének. A történeti kutatás azonban még nem hozta napvilágra a brassói unitárius egyházközség régebbi történetét. Ferencz Józsefnek ,,Unitárius Kis Tükör c. egyház-történeti művéből csak annyiról értesülünk, hogy a 18-ik század egyházi elnyomatása és vallásos erőszakoskodásai között 1777-ben a brassói unitárius templomot is erőszakkal elvették. Ha templom volt, egyházközségnek is lennie kellett. 1885-ig azonban még a hagyomány is keveset beszél az unitáriusokról Brassóban.
1885-ben Lőfi Áron bölöni lelkész, a háromszéki kör esperese és Kiss Sándor szentivánlaborfalvi lelkész, egyházköri jegyző vezetése mellett megalakult Brassóban a leányegyházközség és egyelőre a bölöni anyaegyházközséghez, majd a szentkirályi, később a kökösi anyaegyházközséghez csatlakozik. A leányegyházközség első gondnoka Veress György, jegyzője Kilyéni Endre, első presbiterei Csíki Miklós, Nagy Áron és Mikó Elek, egyházfi a ma is élő Nagy János, jelenleg tiszteletbeli keblitanácsos.
Legelső lépésnek tekintik a hívek összeírását, ami 1886-ban 102 lelket tesz. Eleinte lassan indul az élet, rendre mind elevenebb lesz. Az egyházi élet lelke Veress György gondnok és Kilyéni Endre jegyző, polgári iskolai tanár, akit az egyházközség nagy kárára pár év múlva Fiúméba helyeznek, s csak évek múlva kerül vissza, akkor is Hosszúfaluba. Istentisztelet céljára a református testvérek engedik át Hirscher-utcai imaházukat. Hamar mutatkoznak azáldozatkészség jelei is. 1887-ben Nagy Áron és neje, Benedek Sándor és neje, Veress Györgyné egy-egy úrasztali terítőt ajándékoznak s az iskolai év végén az iskolás növendékeknek jutalom könyveket adnak. 1888-ban a bölöni egyházközség úrvacsorai pohár beszerzésére 60 forintot szavaz meg és Ungvári Lajos úrvacsorai tányért ad. 1889-ben Veress György gondnok cinkannát és tányért, 1894-ben Benedek Lajosné sz. Bíró Katalin úrvacsorai poharat adományoz.
1888-ban Ferencz József püspök Dr. Boros György teológiai tanár és többek kíséretében meglátogatja az újonnan alakult leányegyházközséget és püspöki vizsgalatot tart, ami biztatást ad a híveknek és lendületet az egyházi életnek. A püspöki vizsgálat a leányegyházközségnek 23 forintjába kerül, amit Ferencz József a sajátjából 25 forint összegben megtérít.
1889-ben Veress György és Kilyéni Endre vezetésével megtartják az első műsoros táncestélyt az Oroszlán-vendéglő kerthelyiségé-ben, melynek tiszta jövedelme 102 forint 60 krajcár. A hívek önkéntes adózása mellett ez az összeg veti meg az egyházközség anyagi alapját. Ezek a műsoros estélyek aztán a hívek buzgó rendezése és közreműködése mellett évről-évre ismétlődnek az Európában, s más helyeken, melyeken a magyarság előkelőségei is részt vesznek. Ebben az időben épül a református templom, melynek építése céljára az estélyek jövedelmének felét, vagy bizonyos részét átengedik, később az orgona céljára teszik ezt.
1892-ben felmerül a lelkészi állás szervezésének kérdése, s ezzel egy imaház létesítésének a kívánalma. 1894-ben először rendezik a műsoros estélyt kimondottan templomépítés céljára. 1897-ben megújul a vágy a rendes papi állás után. Ezekben az időkben az egyházközség önállósítása napirenden van, amit Veress György gondnok 1900-ban a köri közgyűlésen is sürget. Ekkor a vagyon csaknem 2000 forint. 1902-ben a lelkésznek természetbeni lakást ígérnek. 1903-ban papilakás és imaház vásárlására a gondnoknak felhatalmazást adnak. Főhatóságtól anyagi és erkölcsi támogatást kérnek. Városhoz telek átengedéséért kérést adnak be. A város a magyar evangélikus templommal szemben levő üres teret, ahol most a Baiulescu-féle ház áll, kilátásba is helyezi, de bizonyos kerítési feltételek miatt az ügy abbamarad. 1905-ben Bölönből kérnek kölcsönt, 1906-ban és 1907-ben a főhatóságtól sürgetnek nagyobb összegű segélyt.
Veress György gondnok 1908 december 19-én meghalt. Huszonhárom évig volt gondnok páratlan buzgósággal, lelkesedéssel, fáradhatatlansággal. Halála nagy veszteség az egyházközségre. Arcképét az egyházközség megfestette hálája jeléül. Utódja Ungvári Lajos lesz, pénztáros Benedek Lajos, jegyző Török Sándor. Kilyéni Endrét, aki Fiúméból visszakerült, örökös tiszteletbeli főgondnokká választják. 1909 augusztus 29-én az Egyházi Főtanács Brassót anyaegyházközséggé nyilvánítja. Állandó lelkész beállítására lépések történnek. Az egyházközségi vagyon ekkor meghaladja a 10.000 koronát.
1910. év elején Ferencz József püspök Veress György nagyajtai lelkészt, az egykori lelkes gondnok fiát nevezi ki első rendes lelkésznek. Március 20-án maga Ferencz József püspök iktatja be állásába az első rendes lelkészt. A püspököt Kolozsvárról többen lekísérik s a helybeli és vidéki érdeklődők nagy száma jelenlétében igen szép ünnepély keretében történik a beiktatás A hangulat az egész magyarság életében, sőt azon túl is felette kedvező az egyházközség jövőjére nézve.
A kedvező hangulatot azonban nem tudják kihasználni. Addig is, míg templomot lehet építeni, házat akarnak vásárolni, amiből nem lesz semmi. Veress György 3 és félévi szolgálat után távozik állásából. Az ismert okok miatt ez nagy zökkenőt, anyagi és erkölcsi visszaesést jelent az egyházközség életében. A biztató légkörnek jó időre vége. Másfél évig a lelkészi állás nincs betöltve. Templomozás és hitoktatás beszolgálással oldódik meg. Az egyházközség vezetése ekkor Dr. Vernes István királyi ügyész, ideiglenes gondnok kezében van, aki hagyományos unitárius hitbuzgósággal, a hívek teljes bizalma mellett igen nagy szolgálatot tesz az egyházközségnek.
Kovács Lajos lelkész, e sorok írója, az egyházközség egyhangú választása alapján 1915. május 9-én foglalja el állását. Dr. Boros György, egyházunk főjegyzője, iktatja be. Mint jellemző mozzanat említhető, hogy Ferencz Istvánné egyháztag ekkor ajándékoz keresztelőkannát és tálcát, mintha e jelképben a lelkész és hívek összetartását, közös munkásságát akarta volna kifejezésre juttatni, mint múlhatatlan szükséget a jelenre s jövőre vonatkozólag.
Már tíz hónapja, hogy a világháború minden részről óriási erőfeszítéssel foly, mikor az új lelkésszel az egyházközség új élete kellene kezdődjék. Ezekben a napokban volt a Kárpátokban a gorlicei áttörés, mely az itthon aggódók szívében is némi bizalmat ébresztett. A mozgalmasabb egyházi életet azonban korlátozzák a viszonyok, mert minden figyelem, áldozat és erőkifejtés a háborúé. Az egyházközség életében éppen úgy, mint a harctereken és családi életben romokon járunk. Nehéz a helyzet, nagy a feladat. Az egyházközségben akkor kellene új életet kezdeni, mikor mindenütt inog a föld az emberek lába alatt. Mégis a csalódásból ki kell emelni a lelkeket, jövőt kell ígérni. Akik távoli harcmezőkön s még életben vannak, azokat az egyházzal összeköttetésben kell tartani és megéreztetni, hogy hitünk és egyházunk jövőjével szemben van bizalom.
Háborús viszonyok meglepetései és forgandó szerencséje közben határozza meg a keblitanács újból 1916. április 9-én tartott gyűlésében, hogy az egyházközség alapjainak a lerakásához hozzákezd és a várostól templomépítésre helyet kér. A maga részéről a következő négy helyet jelöli meg: a régi gázgyár területe, hol most a tűzoltó laktanya van; a Postarét eleje, hol most a Kereskedelmi és Iparkamara székháza áll; a szász temető melletti üres telek, hol most a görög katolikus templom épült; a magyar evangé-likus templommal szemben a posta mögötti üres tér.
A város a háborús viszonyok, s különösen a közbejött szomorú emlékű menekülés miatt a kérést csak 1917-ben tárgyalta. Kijelentette, hogy telek adományozásra hajlandó, de a megjelölt területek közül egyiket sem helyezte kilátásba, azzal indokolta meg, hogy azok más célra kellenek. Felajánlotta azonban a Kút utca elején a római katolikus temető előtt levő üres telket, melyet az egyházközség köszönettel elfogadott, miután személyes közbenjárásra is azt a felvilágosítást kapta, hogy a város mást nem tud adni. A kívánt alap- és homlokrajzot az egyházközség Pákey Lajos tervei alapján még ebben az évben bemutatta. A város a tervek ellen némi kifogásokat tett, ami abból származott, hogy Pákey Lajos a telket nem ismerte, csak helyszínrajz és szóbeli tájékoztatás alapján dolgozott. Minthogy a telekkönyvelés az említett rajzok elfogadásától függött, ez a körülmény az átírást hátráltatta. 1918. július 12-én Pákey személyesen Brassóban járt s a városi építési bizottsággal megbeszélést folytatott, melynek alapján az átengedett terület is szabályosabb alakot nyert. A háborús viszonyok között az új terv késett. A magyar impérium alatt a templomtelek nem jutott az egyházközség birtokába. A forradalom és impérium változás ideje nem volt alkalmas arra, hogy a kérdést napirenden lehetett volna tartani. Közben Pákey meghalt.
A román impérium első pár évében a légkör nem volt alkalmas arra, hogy a telek ügyével foglalkozni lehetett volna. Ez idő alatt az egyházközség minden erejét a templomalap gyarapítására fordította. A három év előtt még csak 800 koronát kitevő templomalap 1919-ben 7.373 koronára emelkedett. 1920-ban az egyházközség a megyei alispáni hivataltól helybeli társadalmi gyűjtésre engedélyt kapott. Nemsokára megalakult a Nőszövetség. Harminchét egyháztagnak, inkább nőknek, 47 gyűjtőívén rövidesen 21.562 koronával gyarapodott a templomalap. Ugyanebben az évben egy műsoros táncestélyből s más kisebb estélyekből 27.061 korona jött össze, ami az egyesek adományát is beleszámítva egyetlen esztendőben mintegy 50.000 koronát jelentett. Ez az összeg a pénzbeváltással felére csökkent. De ezzel indult meg nagyobb mértékben a templomalap megteremtése. Ekkor kezdődnek a műsoros estélyek, majálisok, tea- és vallásos estélyek, szeretetvendégségek vendéglőkben és magánházaknál, és folytatódnak minden évben egészen a mostani időkig. Legnagyobb baj, hogy nincs sehol egy talpalatnyi hely, melyet magunkénak mondhatnánk, hol megbeszélésre, gyűlésekre összejöhetnénk. Nemcsak templomot, hanem gyűléstermet is minden egyes esetben kölcsön kell kérnünk. Különösen az egyházközség létének a megalapozása, de ez a helyzet is sarkalja az egyházközséget, hogy a kedélyek izgatott hullámzásának némi csillapodása után 1922-ben újból lépéseket tegyen a városnál a templomtelekért. A város kedvezően határoz, amenynyiben megújítja korábbi állásfoglalását, mely szerint a római katolikus temető előtti helyet díjmentesen átadja az egyházközségnek templom, papilakás és más hivatalos helyiségek építésére. A bizalom erősödik, a kivitelre mind nagyobb erőfeszítés történik. A keblitanácsban és köz-gyűlésben a hívek részéről tekintélyes megajánlások hangzanak el. Lelkész felkeresi a híveket otthonaikban és áldozatra szólítja fel őket, akik az első szóra mintegy 80.000 lejt ajánlanak meg. Kormányengedéllyel gyűjtőívek mennek több száz példányban, nemcsak helybe, hanem vidékre is, pénzintézetekhez, gyárakhoz, vállalatokhoz egyházközségekhez és magánosokhoz. Ekkor íratja jegyzőkönyvbe Kádár Sándor, akkori pénztáros, hogy nejével való megegyezés Szent-Ivánnyi Sándor teológiai tanár ünnepi beszédében találóan tűzte ki a célt és fejtegette, hogy ez a templom is imádság házának mondatik. Főpásztorunk pedig fiatalos lelkéből kiáradt örömmel állapította meg, hogy íme ma is prófétálnak a fiak és leányok, az ifjak látásokat látnak és a vének álmokat álmodnak, midőn — sokan erejüket túlfeszítve, az Egy Igaz Isten alapján két harangot ajándékoz, aminek teljesítését halála esetére örököseinek is meghagyja, s amit özv. Kádár Sándorné a legnagyobb készséggel teljesített is. Ekkor ajánlja fel Dobra Dénes római katolikus vallású létére, unitárius vallású feleségével, Oláh Máriával együtt az úrasztala elkészítését, ami szintén idejében megérkezett templomunkba. A lelkész hónapokon át vasárnapról - vasárnapra más és más egyházközségbe megy, hogy prédikálás utján a templomokban hívja fel a figyelmet a brassói templomépítésre s annak nyomában gyűjtést rendezzen a kormány-engedély alapján, mert a városi határozat szerint a megszavazott telken öt esztendőn belül építeni kell. Ezen az úton a helybeli estélyek jövedelmével együtt évente átlag mintegy 100.000 lejjel gyarapodik a templomalap. A telek átadása elé azonban ismét akadály gördül. A városi határozatnak akkor még a vármegyén is át kellett mennie. Hosszabb időt vett igénybe, míg a vármegyei tiszti ügyész és vármegyei főjegyző aktái közül a városi határozatot ki lehetett ásni s vélemé-nyüket megszerezni. A vármegye a városi határozatot nem hagyta jóvá, ismét arra hivatkozva, hogy a szóban levő hely más célra kell. De utasította a várost, hogy jelöljön ki más helyen templomépítésre alkalmas helyet. A város, mint tulajdonos újabb egyhangú határozatban állapította meg, hogy neki nincs tudomása arról, hogy ez a hely más célra kellene. Ő más telket nem adhat, mert nincs, ezt azonban adja.
Közben az Averescu-kormány a város belterületén levő összes üres telkeket kisajá-tította, amibe természetesen ez is beleesett. A kormánynak e lepését maga a város fellebbezte meg. De eltartott három-négy évig, míg a felszabadítás megtörtént. Mialatt a telek ügye így húzódott, az egyházközség a templomalap pénzének reális elhelyezésén gondolkozott. Leginkább házat szeretett volna venni, melyben legalább a lelkészi lakás és az iroda, esetleg ideiglenes imaház elhelyezhető volna. Egyelőre több irányú próbálkozása ellenére sem talált megfelelőt, amihez anyagi erejét is szabhatta volna és a célnak is megfelelő lett volna. 1925. év elején a templomalap vagyona megközelítette a 400.000 lejt. Május hóban néhai Kádár Sándor, az egyházközség akkori buzgó pénztárosa, ki az egyházközség kiépítését nagyon szívén viselte, lelkész, Fazakas József, Fazakas Zsigmond és Tellmann Béla jelenlétében előadta, hogy a Rózsatér 10. szám alatt levő emeletes házat 700.000 lejért meg lehet venni, és meg kell venni.
Említettek helyeslése mellett a lelkésznek 50.000 lejt adott a kezébe, hogy még másnap utazzék a Bethlen (Kolozs megye) községben lakó tulajdonoshoz, s a házat előlegezze meg. Ha az egyházközség a vásárt nem hagyná jóvá, ő a házat magának megtartja. Lelkész útközben az egyházi főhatósággal is megtárgyalta az ügyet s az egyházi főhatóság közvetítésével, elsősorban Kovács Kálmán akkori püspöki titkár támogatása mellett 400.000 lej magánkölcsön nyerésére is biztatást kapott. Ezt a kölcsönt a hiányzó vételár, átírás és javítások költsége tette szükségessé.
A vásár megtörtént. Ezzel azonban már az első évben a tőke törlesztése mellett 64.000 lej évi kamat terhe nehezedett az egyházközségre. Az egyházközség és a főhatóság a vásárt jóváhagyta. Öt-hat év alatt a kölcsön kamataival együtt vissza volt fizetve s a ház tehermentesen állott. Elsősorban Kádár Sándornak volt köszön-hető, hogy határozott fellépésére a sok verejtékkel összehozott pénzt ingatlanba fektettük s majd annak értékesítésével az építkezésre gondolni lehetett. Ha ő nem elég bátor és határozott ember, ha nem tartja az egyházközség jövő érdekét szem előtt, ha nem vállalja jóvá nem hagyás esetén a ház megtartását, ennek a templomnak az építése talán nem indulhatott volna meg, mert a sok küzdelemmel összegyűjtött pénz a gazdasági romlás idején mind bankban veszett volna. Kádár Sándor érdeme ebben a bátorságban és határozottságban van, ami a brassói egyházközség tagjai között, sajnos mindig hiányzott. Ő előrelátó volt. Fajdalom, nem érhette meg a kivitel örömét. 1929-ben időelőtt eltávozott az élők sorából. Emlékét nemcsak a tornyunkban levő két harang zengi, hanem az építkezés lehetőségének előkészítése is beszél róla időtlen időkig.
A házvásárral szerencsénk volt, mert a pénz esetleges elértéktelenedése miatti gondunk megszűnt, de a lelkészi lakás, iroda és gyűlés-tartás helyének kérdését egyelőre nem tudtuk megoldani. A lelkészi lakás céljára szánt részből a lakót nem sikerült kitelepíteni. Szinte két évig kellett várnunk, míg az emeleti rész felszaba-dult, s a lelkészi lakást iroda, gyűlésezés és hitoktatás céljára is használhattuk. A földszinti részből a lakó megegyezés alapján kiköltözött, de a hatóság észrevette, s mint tiszta égből a villám, váratlanul reánk csapott, lefoglalva az egész földszintet egy kapitány részére, aki nevetséges összegért több, mint két éven át akadályozott abban, hogy hivatalos helyiségeket rendezzünk be. Végül lelépési díjért szabadul-tunk meg tőle. Ettől kezdve van lelkészi irodahe-lyiségünk, gyűléstermünk, mely most már ifjúsági összejövetelek céljára is szolgált. Van az egyházfinak lakása s az 1929- ben szervezett segédlelkészi állással kapcsolatban lett a segédlelkésznek egy kisebb külön lakószobája.
Már 1930-at irtunk, mikor a kormány a belvárosi kisajátított üres telkeket a városnak visszaadta. Ekkor az egyházközség újból sietett kérést adni be a városi tanácshoz a templomhelyért. Ha sokszori csalódás és nem egyszer kilátástalan-nak látszó várakozás fűződött is ehhez a kérdéshez, az egyházközség nem akart végleg lemondani a reményről, hogy mégis sikerülni fog ingyen telekhez jutni, ami az építkezés lehető-ségét nagy mértékben elő fogja mozdítani. Mert a város sohasem mondta, hogy nem ad telket. Sőt mindig egyhangúlag hozta meg kedvező határozatát a telekadományozásra vonatko-zólag. Ez alkalommal is, most már negyedszer, a mindig mellettünk álló Dr. Szele Béla magyar-párti elnök és városi tanácsos fáradhatatlan közbenjárása, önzetlen pártfogása és vezetése mellett hosszas szorgalmazás után a város ismét egyhangúlag határozta meg a romai katolikus temető előtti tér átengedését 1084 nm nagyságban.
A baj azonban újból bekövetkezett, pedig már biztosra vettük, hogy veszedelem nem fenyeget. A határozatra vonatkozó föllebbezési határidő lejárta utolsó napján hét tiszt és három ügyvéd meglepetésszerűen föllebbezést adott be azon a címen, hogy kisebbségi egyházaknak osztogatja a város az üres telkeket, de nekik nem tud adni. Különösen az ügyvédek által aláírt föllebbezés-ben meglepően valótlan megállapítások szerepeltek. Most a föllebbezők leszerelésére indult meg a munka. Kultúremberek közbenjá-rására, kik a vallásban az erkölcs alapját s a lelki haladás biztosítékát látták, csakugyan sikerült is aránylag rövid idő alatt elérni, hogy a hét tiszt és két ügyvéd minden ellenszolgáltatás nélkül visszavonták föllebbezésüket. A megma-radt egyetlen föllebbező, Dr. Bogdán Filimon ügyvéd miatt több mint egy évi föllebbezést visszavonó reménykedés, próbálkozás és halogatás után az ügy a kolozsvári Helyi Föllebbezési Bizottság elé került, hol a városi határozatot Dr. Voicu Cornel akkor helyettes polgármester, később választott polgármester és Dr. Abrudbányay Géza kolozsvári ügyvéd igen hatásosan védték, minek következtében a bíróság a föllebbezést tényleg elutasította. Dr. Bogdán Filimon tovább nem föllebbezett s így az adományozás 1932 év végén jogerőre emelkedett. Abban a hitben voltunk, hogy ennek a nagy kitartást és türelmet igénylő várakozás-nak megérett a gyümölcse. A még hátralevő keserű levest előre nem ízlelhettük, tehát a legjobb reményseggel hozzáfogtunk célunk megvalósításához.
Az 1933. év a telekkönyvelés keresztülvitelével, az építkezési tervek elkészítésével és engedé-lyeztetésével telt el, valamint a Rózsa - téren levő, a Templomalap tulajdonát képező ház eladásával, ami nélkül az építkezést megkezdeni nem lehetett. Kissé vontatottan ment a dolog, mert minden lépésnél a föllebbezési határidő leteltét bevártuk, nehogy az utolsó pillanatban meglepetés érjen. Így tettük meg az első kapavágást 1934. április 24-én, s indult meg Kós Károly okleveles építész tervei alapján Gartner Demeter Utódai Muli és Roth cég vállalkozá-sában az építkezés szabályszerű hatósági engedély alapján, melyet éppen Dr. Bogdán Filimon írt alá, aki akkor a törvényesen választott városi tanács feloszlatása után a Városi Időközi Bizottság elnöke volt. Április hónap 29-én nagy és szép, lélekemelő, az arcokon az örvendezést sugárzó ünnepség keretében, az egyházköri esperesi vizsgálószék, a város és a különböző felekezetek képvise-lőinek jelenlétében és nyilvánosan elhangzott jókívánságai mellett, emlékokmány elhelye-zésével az alapkő letétetett s a munka zavarta-lanul folyt egészen májusig, mikorra már a betonalap a föld színéig emelkedett s mintegy 200.000 lejt képviselt. Ekkor olyan dolog történt, ami valószínűleg páratlanul áll a templom-építések történetében, s ami méltán rendítette meg az unitárius egyházon túl is sokaknak a lelkét. Nagy bukaresti lapokban cikkek jelentek, hogy Brassó belvárosában magyar unitárius templom épül, ami megengedhetetlen, mert sérti a román nemzeti érzületet. Táblabírák, ügyvédek, mérnökök és mások tiltakozó aláírásokat adtak be a polgármesterhez és Dr. Bogdán Filimon a lapokban is szó szerint közölt hosszabb táviratot küldött a belügyminiszterhez, hogy a közvélemény fel van zúdulva az unitárius templom építése miatt s kéri annak beszünte-tését. Május 8-án este fél 8 órakor a városi tanács hivatalosan írásban értesítette a lelkészi hivatalt, hogy a belügyminiszter táviratilag elrendelte az építkezés beszüntetését. Minden indokolás s mind e mai napig hiányzó magyará-zat nélkül. Lelkész már délelőtt telefonon értesítette az egyházi főhatóságot a bekövet-kezhető botrányról és közbelépést kért. A beszüntető írás kézbesítése után pedig azonnal írásban hívta fel a vállalkozókat a munka félbehagyására további intézkedésig. Mielőtt másnap reggel az értesítés a vállalkozók kezéhez jutott volna, Dr. Bogdán Filimon reggel 6 órakor 15 – 20 rendőrrel személyesen jelent meg az építkezés színhelyén s a gyülekező munkásokat és fuvarosokat a rendőrök igénybe-vételével elzavarta a helyszínről. Elképzelhető az a lelki állapot, mely az egyházközséget és a város népét hatalmában tartotta. Hihetetlennek látszott, hogy ilyesmi megtörténhessék. 9-én reggel megérkezett a belügyminisztériumból egy inspektor, aki az unitárius vallásnak meg hírét sem hallotta, és az egyházi főhatóság képvi-seletében Rázmán Mór segédlelkész. Az inspektor vizsgálatot tartott, tájékozódott, elfogult magatartását nem leplezve. Az egyházközség nevében részletes tiltakozó táviratok mentek a miniszterelnökhöz, belügy-miniszterhez és vallásügyi miniszterhez.
Ki tudná leírni azt a nagy csalódást és megdöbbenést, mely az imént meg olyan szívből örvendező és nagy áldozatkészséget mutató hívek lelkét eltöltötte, amikor olyan hosszas, sokszor már türelmet vesztett várakozás, olyan nagy és kitartó küzdelem után a zöldellő vetést máról holnapra tönkretette a hirtelen és váratlanul jövő tavaszi fagy. Hiábavaló volt a Bukarestbe járás és napokig tartó kilincselés; hiábavaló volt az eredeti hivatalos okmányok felmutatása alapján a miniszteri megnyilat-kozás, hogy nekünk igazunk van. Pár hét múlva írásbeli tiltakozásunk ellenére hatósági intézkedés alapján beföldelték a félbehagyott építkezést s rövid idő alatt fű nőtt azon a helyen, hol ma is a betonalapban emlékokmány hirdeti, hogy ott unitárius templom épült volna.
Az egyházközség vezetősége még ekkor sem adta fel hitét, hogy minden jóra fordulhat, bár a hívek lelkében a lehangoltság és elkeseredés határtalan volt. Az áldozatkészség egészen megszűnt. Az egyházközség az igazság győzel-mével biztató harc helyett a békesség utját választotta, mert a belügyminiszter közben még arra is felhívta az illetékes hatóságot, hogy indítsa meg az eljárást a telekadományozás megsemmisítése érdekében. Éreztük, hogy ez csak ijesztgetés akar lenni, mert végeredményé-ben a törvény még a miniszteri utasításnál is erősebb. Megindult tehát az ügy békés rende-zésére a munka. Itthon Dr. Szele Béla eléggé meg nem hálálható segítségével a városnál, Kolozsváron a Püspök úrnak Lapadatu vallásügyi miniszter úrral való találkozása és többszöri memorandum átadás által, Dr. Abrudbányay Ede, Dr. Willer József és Szabó Béni országgyűlési képviselők bukaresti közbenjárása mintegy háromnegyed esztendei kitartó, erélyes magatartás után sikerült olyan telekcserét kieszközölni, melyből az anyagi kár is körülbelül megtérült, a réginél nagyobb telek maradt s amely elhelyezkedés szempontjából is megfelelő, bár a korábbi teleknél félreesőbb helyen fekszik. De az erkölcsi kárt, a lelki csalódás fájdalmát, a megdöbbenés leverő hatását még ma sem hevertük ki.
A telekcsere jogerőre emelkedése után az egyházközség Halász Kálmán helybeli okleveles építészt bízta meg az új tervek elkészítésével. Rendre a bizalom kezdett visszatérni, az áldozatkészség is jelt adott magáról, de a korábbi építkezéssel kapcsolatban megindult és szükséges mértéket többé nem érte el. A bemutatott s az egyházközségen kívül az egyházi főhatóság és város által is elfogadott és jóváhagyott tervek alapján az építkezés egészen csendben, minden ünnepség nélkül 1935. július 1-én újból megindult. Az építkezés megkez-désekor és folyamán is időnként különböző riasztó hírek felbukkantak, de zavart nem okozott semmi. November végen a lakásba és irodai helyiségbe beköltöztünk, 1936 január 26-án nagyobb szabású házi ünnepély keretében a templomot és tanácstermet is használatba vettük. 
Most már készen van, hónapok óta használjuk és érezzük, hogy végre mi is itthon vagyunk. Az ünnepi- és alkalmi beszéd már elhangzott. Főpásztorunk ihletett ajka percek múlva hivata-losan is fel fogja szentelni. Most már mint múló emlék él lelkünkben, hogy több bukaresti nagy napilap az építkezés befejezése után, sőt a napokban is igaztalan módon és általunk soha nem gondolt célzatossággal, ráfogással újból és újból zavart igyekezett támasztani építkezé-sünkkel kapcsolatban, de célt nem ért. Bízunk benne, hogy a felszentelési ünnepéllyel a zavarkeltés ideje is elmúlik. S mi nyugodtan jöhetünk ide és zavartalanul imádkozhatunk felszentelt templomunkban, melynek építkezési stílusa s általában a kivitel első látásra és külső formájában talán sokaknak szokatlan, de belse-jében nekünk már az első pillanattól kedves és kellemes, hasznos és anyagi tekintetben is megnyugtató. A templomépítés céljára évek hosszú során történt önkéntes kegyes adományokat itt felsorolni lehetetlenség. Különben is azok nyilvánosan nyugtázva voltak, illetve lesznek. Itt csak azt említem meg, hogy két harangot özv. Kádár Sándorné ajándékozott boldogult férje emlékére. Az Úrasztalát Dobra Dénes volt asztalosmester saját kezűleg készítette s nejével Oláh Máriával ajándékozta. A szószék a mellette levő ülőhelyekkel a Nőszövetség áldozatkészségé-ből készült, valamint templomi szőnyegekről is a Nőszövetség gondoskodott, illetve fog gondos-kodni. Özv. Németh Istvánné díszes úrasztali takarót ajándékozott. Az Ifjúsági Kör a tanács-termet rendezte be asztalokkal és padokkal. Ismétlem, hogy a pénzbeli kegyes adományok felsorolása órákat venne igénybe, melyek sokaknak hitbuzgó-ságáról beszélnek helyben és vidéken. És ki tudná eléggé értékelni azt a fáradhatatlan és lelkes munkát, mely az egyházközség gondnokai vezetésével a Kebli-tanács és Nőszövetség áldozatkészségét és egyházszeretetét hirdeti a hívek sokaságával egyetemben. Ki ne volna hálás azért, hogy unitárius testvéreink vidékről és egyházunkhoz nem tartozó emberek is kegyes adományaikkal rólunk olyan sokszor megemlékeztek? Még sem mondhatjuk, hogy adósság nélkül végeztük el az építkezést. Sokan erejükön felül is áldoztak, de sokan adományaikkal még mindig késnek, még helyben is. Bízunk benne, hogy ezek is jönni fognak s a templomépítés nagy munkájában a még vállainkra nehezedő teher hordozásában minket segíteni fognak.
Külön kell megemlítenem egyházi főhatóságunk erkölcsi támogatását, mely szerint a brassói unitárius templomépítést egyetemes unitárius ügynek tekintette és segítségével mindig velünk volt; az egyházkör vezetőségét és népét, mely áldozataival elől járt. Dr. Kerekes István egyházközségi főgondnok irányító munkáját, Fazakas József volt, jelenleg tiszteletbeli gondnok lelkes fáradhatatlanságát és plédátmutató áldozatkészségét, Bálint János jelenlegi gondnok buzgó működését, valamint Benedek Dénes lelkiismeretes kötelesség-teljesítését. Hálával gondolunk mindazoknak lelkes közreműködésére, kik szóval és tettel elől jártak, példát mutattak, s hitbuzgóságukról és egyházszeretetükről bizonyságot tettek. Hála és köszönet minden munkásnak, minden áldozatot hozónak. Itt is ki kell fejeznem mély hálánkat és köszönetünket a református egyházközséggel szemben, mely eleinte imaházában, később templomában, nem egyszer iskolájában is otthont adott nekünk, nemkülönben a magyar evangélikus egyházközség iránt, mely szükség esetén mindig szívesen nyitotta meg templomát előttünk.
Ötven esztendő óta folyt a munka, a küzdelem az egyházközség kiépítéséért, jobb jövőjéért, az ,,Otthon”-ért. Oh hányszor csüggedtünk el és hányszor elevenedett meg reménységünk!? Most nem a dicsekedés szavával beszélünk, hanem az isteni gondviselés iránti hálával nézünk a befejezett munkára, s a megnyugvás érzésével vesszük ajkainkra annak nevét, aki sokszori csüggedésünkből időről-időre kiemelt, erőt adott, megsegített. Nem színezzük a küzdelmet, melyben részünk volt; nem hozakodunk elé a sokszori belső harccal, bár kedvet rontó ellentétekről is emlékezhetnénk. Nem tesszük, mert az alkotó munkában még a nagyok között is mindig voltak kicsinyeskedők, s a kicsinyek is sokszor bizonyullak megértőknek, erőt adóknak. A feledés fátyola alatt bizalommal gondolunk a jövőre. Legyen hála az Egy Igaz Istennek, ki a küzdelemben velünk volt; hogy a munkára erőt adott, vívódásainkban mellettünk állott, harcok vívására felbuzdított, az ellentétek és akadályok között erősen és egyenesen állni megtanított, a csalódásokban el nem csüggedni, a szükség pillanatában a keblünkben lakozó hit erejéről rendíthetetlenül bizonyságot tenni, az eszméért harcolni s a megismert igazságért áldozatot hozni időről-időre fellelkesített, a türelemre és reménységre megerősített, az égő csipkebokor el nem homályosuló fénye mellett másokba is bizalmat önteni lehetőséget adott! Lelki öröm-mel gondolok vissza a hosszú ideig tartó, de hitem szerint nem hiábavaló erőfeszítésekre. Ha tehát pillanatnyilag kissé megfáradva is, de lelkemben a hit meg nem fogyatkozó erejével, szemeimben az el nem titkolható, önkéntelen előtörő örömkönnyekkel ismétlem a prófétai figyelmeztetést: ,,Akik bíznak az Úrban, azoknak erejük megújul; szárnyakkal magasra repülnek, mint a saskeselyű; futnak és nem fáradnak el, járnak és nem lankadnak meg.” Áldott az Isten, óh legyen mindig áldott!"
Kovács Lajos
